1998 április elsején, szerdán egész délelőtt otthon voltam. Tanultam, olvasgattam. Dél körül levittem kutyámat sétálni, de az ebédet valamiért kihagytam.
Kora délután már fáradt voltam a könyvekhez, ezért bekapcsoltam a tévét. Az osztrák adón néztem egy sorozatot, amelynek valamikor negyed hat körül lett vége.
Lefürödtem, tiszta ruhát vettem, ettem egy szendvicset, s elindultam Sz. György barátomhoz a Németh Mária utcába. A 8-as főúton haladtam, csodálatos tavaszi nap volt. A kirakatokat néztem, s miután órát soha nem hordtam, nem tudom mikor értem a ház elé.
A 3-as számú ház kapuja felé mentem, körülnéztem és megláttam Zsófit. Mint később megtudtam, a kislány az iskolából tért haza barátnőjével. A lányok beszélgettek, nevetgéltek. A lépcsőház kapuja nem volt bezárva, ugyanúgy mint máskor. Bárki bemehetett anélkül, hogy észrevennék. Így én is könnyen bejuthattam a lépcsőházba.
Talán két fordulóval haladt előttem a kislány, amikor beléptem. Ő felért a harmadik emeletre, én lassítottam, s vártam. Zsófi letette az ajtó elé táskáját, előkereste a lakáskulcsot, kinyitotta az ajtót és belépett a lakásba.
Zsófi indult volna vissza barátnőjéhez, akivel még játszani szeretett volna.
A kislány a lakásajtót nem zárta be, résnyire nyitva hagyta. Kabátját a fogasra akasztotta, szobája ajtajához tette az iskolatáskát és vécére ment. Benéztem az ajtó résen, de a lakásban nem láttam senkit. Óvatosan belöktem az ajtót, és beléptem.
Behajtottam magam mögött a bejárati ajtót.
Hallgatóztam, de csak halk neszezés volt a lakásban. Elindultam befelé. Ekkor lépett ki Zsófi az előszobába. Rám nézett, de nem értette, hogyan kerültem oda. - Mit keresel te itt? - kérdezte. De válasz helyett azonnal lendült a kezem. Megütöttem a kislányt egyszer, kétszer. Nem hagytam abba az ütlegelést. Ő hátrált a lakás belseje felé, én utána. Próbált menekülni, de látta: nincs esélye. Kékre zöldre vertem, s ő a nappaliban lévő kanapéra esett.
Kezembe került egy kerámia szobor, ha jól emlékszem a tévé tetejéről vettem le. Tarkón vertem a magatehetetlen kislányt, aki elvesztette az eszméletét. Az összevert és ájultan a hátán fekvő Zsófi fölé hajoltam. Elővettem a zsebemből az otthonról hozott kést. A kislány torkához szorítottam és átvágtam a nyakát. Fültől fülig.
A védtelen áldozat nem halt meg azonnal. Ömlött a vére, pár másodpercig szervezete még megpróbált ellenállni. Ott álltam, s akkor döbbentem meg, mit is tettem. Nem erőszakoltam meg a kislányt. Nem törődtem az élettelen testtel. Bementem a fürdőszobába lemosni a kezem, s megtisztítottam a véres kést, amit betettem a zsebembe.
Eltüntettem minden nyomot a lakásban, ami jelenlétemre utalt volna. Még a törött cserépdarabokról is letörölgettem az ujjnyomomat. Teljesen lenyugodtam, kinyitottam a lakásajtót, majd behúztam magam mögött és felmentem a negyedik emeleten lakó barátomhoz, Sz. Györgyhöz.
Rövid beszélgetés után mindketten lejöttünk az emeletről, a ház előtt nem sokkal hat óra után köszöntünk el egymástól. Ezután hazamentem. Megvacsoráztam, majd tizenegy órakor ismét elmentem. Zsebemben ott lapult a gyilkossághoz használt becsomagolt kés. A város szélén a szatyrot elégettem, a kést pedig eldobtam. Hazamentem és lefeküdtem aludni.
Nem tudom, miért és hogyan csináltam az egészet. Nem akartam megölni szegény kislányt. Valami olyan erő kerített hatalmába, ami addig még soha. Teljes nyugalommal léptem be a lakásba, s onnan elszabadult a pokol. Csak ütöttem a kislányt, nem törődtem azzal, hogy másnak fájdalmat okozok. Ránehezedtem a kanapén, s amikor az ütéstől elernyedt, elővettem a kést. Kétszer próbálkoztam, de nem sikerült átvágnom a torkát. Másik kezemmel az orrát és száját fogtam be. Harmadszor aztán sikerült, nekifeszültem és minden erőmet beleadva belevágtam a nyakába az egyik füle alatt. Csak nyomtam és húztam a kést, nem törődtem semmivel. Hatalmas lyuk tátongott az álla alatt. Még mozgott, de hangot már nem tudott kiadni. Ömlött a vér a nyakából. Hátraugrottam, s csak néztem.
Idővel már érzések sem voltak bennem. Nem tudom meddig álltam ott. Egyszer csak, mintha felébredtem volna, tudatosult bennem: előttem fekszik egy halott kislány, s a kés az én kezemben van. Nem estem pánikba. Nyugodtan tisztítottam meg magamat és tettem rendbe a lakást. Néhány perccel később, amikor ismerősöm ajtót nyitott egy emelettel feljebb, semmit nem vett észre rajtam. Mosolyogtam, viccelődtem, mint máskor.
A sok közül így szól Tánczos egyik beismerő vallomása amely egyben a hivatalos rendőrségi jelentés is. A gond csak az: korábbi beismerő vallomásaiban teljesen másként hangzik a történet.
Ott még az előszobában támadta meg a kislányt, mögötte állva, hátulról vágta át a lány nyakát, s elengedte a testet. Az előszobában azonban nem találtak vérnyomokat.
A fiú úgy ment fel barátjához, hogy ruháján nem volt vérnyom, de még dulakodásra utaló gyűrődés sem, viccelődött, nem volt ideges. Egy ilyen brutális gyilkosság után a szakértők szerint véresnek kellett lennie az elkövető ruhájának. A könyvben később azok a szakértők vallják ezt, akiknek a véleménye alapján elsőfokon elítélték Tánczos Gábort.
Zsófi nadrág cipzárja félig le volt húzva. Megállapították: a kislány közvetlenül a gyilkosság előtt vécén volt. Ha nem indult azonnal vissza barátnőihez, akkor be kellett zárnia a lakásajtót, hiszen szülei ezt tanították neki. Így Gábor nem lökhette be a nyitott ajtót: az nem volt nyitva.
Annál is inkább megdöbbentő, hogy a rendőrök ehhez a verzióhoz ragaszkodnak, mert a kislány édesanyja az elsőfokú tárgyaláson eskü alatt vallotta: a lakás ajtókilincse rossz volt, kívülről csak kulccsal lehetett kinyitni.
Az évek óta ismert szomszédokat sem engedte be a gyerek a lakásba, így nem valószínű, hogy egy vadidegennek ajtót nyitott volna. És ami a legfurcsább: a tárgyaláson kiderült, Tánczos Gábornak mindössze tíz-tizenöt perce volt arra, hogy elkövesse a gyilkosságot, eltüntesse a nyomokat, lemossa magáról a vért, esetleg átöltözzön, és teljesen lenyugodva felmenjen barátjához.
A negyediken lakó Sz. György három éve ismerte a srácot, de nem vett észre semmi különöset az állítólagos elkövetőn. Sőt, jókedvűen múlatta az időt barátjánál.
De ne szaladjunk ennyire előre a történésekben.
Mint tudjuk, a tények makacs dolgok, s ezeken változtatni nem lehet, bár sokan megpróbálják. Ez a könyv Tánczos Gáborral, szüleivel, rokonaival, a védőügyvédekkel, a meggyilkolt kislány édesapjával, rendőrökkel és újságírókkal folytatott beszélgetéseim, valamint az ügynek a gyilkosság másnapja óta tartó folyamatos nyomon követése alapján készült.
Megdöbbentő dolgokat tapasztaltam az elmúlt négy évben.
Közel kerültem a hatalomhoz, megismertem egy gyilkosság nyomozását, az igazságszolgáltatás rendszerét. Most már tudom: ha a törvényben rögzített jogai szerint egy újságíró információt akar szerezni, hogyan kell azt tőle megtagadni. Elnézést, nem megtagadni: úgy tálalni a dolgokat, hogy azok köszönő viszonyban se legyenek az igazsággal.
Megdöbbentem a Tánczos-ügyön. Pedig a kezdetekben nem így álltam hozzá a dolgokhoz. Ám amikor a megyei sajtóreferens hazudik, s én tudom, hogy hazudik, de nem szólhatok semmit, akkor felteszem a kérdést: ilyen a demokrácia? Ilyen, sőt, ennél rosszabb. Ugyanis sok olyan dolog van, amelyről Ön, kedves olvasó nem is tud.
Mi, újságírók külön fajhoz tartozunk. Sokat tudunk, ennek kis részét írhatjuk csak le. Önhöz, a hozzánk került adatok töredéke jut el. És akkor arról nem is beszélek: nyilvánvalóan mi sem tudunk mindent. Vajon mennyit tud a hatóság, s mennyit tudnak önök? Ez a könyv többek között erről is szól.
Egyetlen apróság: 1999. november 17-én a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a szombathelyi bíróság ítéletét, s a bűnügy újbóli kivizsgálását rendelte el. Ezt a sordöntő ítéletet a család pezsgővel ünnepelte. Nem véletlenül. Hiszen az elfogult és szakmailag elfogathatatlan elsőfokú ítéletet már a kihirdetéskor többen kinevették. Hiszen a Vas megyei bíró nem merte felmenteni Tánczos Gábort. Ezért olyan ítélet született, amelyet a magyar igazságszolgáltatás még nem látott: szemétbe való.
A gyilkosság hátterére próbálok a következő oldalakon fényt deríteni, s arra: kinek állt érdekében egy fiatalembert börtönbe zárni anélkül, hogy bizonyosságot nyert volna: bármit is elkövetett. Mindenesetre egy biztos: a fent olvasott rendőrségi verzió egy pihent agyú ember szüleménye.
A napvilágot látott tények már eddig is bizonyították: semmi valóságalapja nincs a vasi zsaruk kitalációjának. Egy ország előtt bolondot csináltak magukból, ám struccpolitikát folytatva elhitetik magukkal: kiváló szakemberek, akiknek sikerült elkapniuk egy gyilkost.
