Magyarlak, 1998 április 7. 14 óra.
Több mint ezren jöttek el, hogy Zsófit utolsó útjára kísérjék. Barátok, rokonok, ismerősök és ismeretlenek, Körmend és a szomszédos falvak polgármesterei.
A domboldalon lévő temetőhöz lassan, lehajtott fejjel sétálnak fel az emberek. Van, aki hatalmas koszorút, van aki csak egyetlen szál virágot szorongat. Eljöttek Zsófi osztálytársai, barátnői, az édesanya tanítványai, az apa vadászkollégái még Ausztriából is. Itt van az a vállalkozó is, akinek személye szóba került, mint esetleges célpont, de a nyomozás során kiderült: nem az ő gyereke volt a kiszemelt áldozat.
A domboldali temetőig három ellenőrző pontot állítottak fel a rendőrök. A tévéseket, riportereket szűrik ki a család kérésére. Aki időben érkezik, az feljuthat a temető kapujáig. Ha akarna, a rendőrök kiérkezése előtt az idegen is bemehetne a sírhoz. Néhány kollégával inkább kívül maradok és végignézem azoknak az embereknek az arcát, akik ismerték a kislányt. Iszonyú. A fájdalom és az értetlenség keveredik az arcokon, az örök kérdés, amire nem igazán van válasz: Miért?
Nem sokkal három óra előtt megérkezik a család. Aki ismerte őket a gyilkosság előtt, állítja: a történtek után nem lehet rájuk ismerni, de ezen senki nem csodálkozik. Ha valaki elveszti egyetlen lányát, a család szeme fényét, akkor csoda, hogy túléli a tragédiát.
Az áprilisi délután az égiek is elbizonytalanodnak, hogy ragyogó napsütéssel vigasztalják a gyászoló sokaságot, vagy felhők mögé bújtassák a Napot, amelyet Zsófi már soha nem láthat meg. A szülők, nagyszülők, keresztszülők és Zsófi testvére összetörve, kisírt szemekkel érkeznek a temetőbe. A család fájdalmát nem csökkenti a sok száz együtt érző szempár, hiszen a tekintetekben nem csak a gyász, de az értetlenség is ott van. A sebeket pedig nem gyógyítják, hanem inkább feltépik a kérdő tekintetek.
A család lassan, fájdalommal telve halad a gyászoló sokaság közt a koporsó felé. Most már nincs miért sietniük. Elvesztették Zsófit, aki soha többé nem élvezheti az élet apró örömeit, nem pancsolhat gyermekével a kádban, nem bújhat oda esténként férjéhez az ágyban. Nem tudja meg soha, milyen jó érzés az egész napi kemény munka után hazaérni, és elnyújtózni az ágyon pár percre. Nem adhat többé pár szál orgonát anyák napjára senkinek, s ő sem kaphat már névnapjára egy tábla csokoládét. Soha nem ülhet már boldogan, a csillagszórótól fénylő karácsonyfa alatt. Zsófi már nem nevethet családjával, nem viccelődhet barátnőivel. Neki nem adatott meg, hogy vidáman felnőjön, lássa gyermekei, unokái cseperedését, sétáljon a környező mezőkön, élete párjával kézen fogva barangolja be a falu körüli erdőket. Ő már nem ébredhet hűvös hajnalokon, amikor ablakát kinyitva madarak éneke kíván neki jó reggelt. Többé már nem élvezheti a lemenő nap melengető sugarait, nem ülhet órák hosszat a hűvös alkonyon arra várva, hogy ráköszönjön kiválasztott csillaga. Nem dőlhet többé hátra a füvön, s nem számolhatja már az égen a bárányfelhők cammogó hadát.
Zsófi nem élhette meg, hogy hűs, tavaszi délután kilovagoljon a határ felé, és élvezze az életet, annak is legcsodásabb tulajdonságát: a mindennapok apró boldogságát.
Tizenegy évbe ez nem fér bele. Ehhez egy életre lenne szükség, de életét értelmetlenül elvették tőle. Piciny testének nem itt kéne lennie. Ha eggyel kevesebb őrült van a világon, Zsófi ma a játszótéren hintázik, barátnőivel futkos, esetleg segít a nagyinak mosogatni az ebéd után. De teste egy hófehér koporsóban pihen, miközben lelkét már az angyalok vigyázzák. Örök békesség vár rá, de a szülőknek ez nem jelent megnyugvást. Nekik tovább kell élni, mert Zsófi testvérét úgy kell felnevelniük, hogy húga elvesztése ne nyomra rá bélyegét egész életére.
Több száz könnyes szempár figyeli a magyarlaki papot, aki a döbbenetről és értetlenségről beszél. - Isten kegyes, s Zsófi a mennyországban megleli az örök megnyugvást - mondja a tiszteletes úr - imádkozzunk, hogy Zsófi lelke békességben éljen tovább és a fájdalmat - ami a családot egy életen át elkíséri - ő már soha többé ne érezze.
A papot hallgatva a szülők arcát figyelem. Tekintetük Zsófi koporsójára mered, nem tudják felfogni, hogy kislányuk teste pár perc múlva örökre eltávozik közülük.
A koporsó körül milliónyi virág. A ravataltól néhány méter csak a sír, de a lépések ólomsúlyként nehezednek a szülőkre. A sírra percekig hordják a koszorúkat.
A rengeteg virág közt kivillan a kereszt: H. Zsófia. Élt 11 évet.
A temetés utáni közel két hét fokozatos megnyugvással, találgatásokkal, elemzésekkel és Gábor kihallgatásával telik. A feszültség csak kicsit csökken a városban, miután ismét van tanítás az iskolákban, így a szülők valamelyest biztonságban tudhatják gyerekeiket. Az év végi vizsgák közeledtével homályosul a gyilkosság emléke, de felejteni nem tud senki. Amíg a gyilkost nem kapják el, addig a gyanakvás ott van minden kisgyerekes szülő szemében.
Találgatások látnak napvilágot a tettesről és az indítékról. A pletyka gyorsan terjed, így a kívülálló fülébe is eljutnak a kósza hírek.
Egyre többen emlegetik Tánczos Gábor nevét. A rendőrség tehetetlenségét.
A sebhelyest csak jó álcának tartják, amíg a nyilvánosság őt keresi, addig a körmendi srácot gond nélkül vihetik nap mint nap kihallgatni.
