Nem untatom Önt a megismételt elsőfokú tárgyalás részleteivel. Szívem szerint még az ítéletet is elfelejteném. De hát nem tehetem. Ugyan nem szoktam kitalációkkal, agyszüleményekkel foglalkozni, most röviden mégis kénytelen vagyok.
2001 február 14-én, az ítélet napjának reggelén - mint az elmúlt években annyiszor - hajnalban kellett indulni a fővárosból. Nyilvánvalóan reggel nyolcra tették az ítélethirdetést, ezzel is megnehezítve a pesti firkászok dolgát. Na, mindegy.
Néhány perccel nyolc előtt érkeztünk Szombathelyre, parkolót kerestünk, aztán futás. Éreztük: a késés miatt minden másodperc fontos. A kapuban csak nem akartunk átkerülni az átvizsgáláson. Előttünk egy paraszt bácsi pakolta ki zsebeit, majd három szatyrát. Kezdett emelkedni az adrenalin szintem. Kérdeztem, nem lehetne-e gyorsabban, mire jött a kedves válasz: siet valahova? Persze, a Tánczos ítéltre. Na, azt nem kellett volna. Az őrök látták, hogy késésben vagyunk, így munkatempójuk még inkább lelassult.
Három perccel nyolc után már senki nem volt a folyosón. Óvatosan benyitottunk a terembe, akkor már mindenki állt, a bírónő pedig olvasott. Két másodperccel érkeztünk az ítélet kihirdetése előtt. Beléptünk a terembe, s annyit hallottunk: Bűnös!
Mindenki leült, én is találtam egy helyet az első sorban. Körbenéztem, üdvözöltem a kollégákat és Gábor rokonait, amikor láttam az édesanya arcán a döbbenetet. - Orvost, Orvost! A fiam elájult! - kiabálta Gyöngyi. Felpattantunk, de ekkor már három fogdaőr Gáborhoz lépett, felkapták, s mint egy homokzsákot, kicipelték a teremből. Szünetet rendelt el a bírónő.
Senki nem tudta, mi történt Gáborral. Orvos érkezett, s negyven perc után folytatódott a tárgyalás. Nem éppen egy egészséges ember képét mutatta a fiú.
Magába roskadva, lehajtott fejjel, a semmibe lógó kézzel ült a bírói tanács előtt.
Sokan azt hitték: Tánczos csak azért ájulgat el a tárgyalóteremben, mert nem tudja mással felhívni a magára a figyelmet. Többször összeesett, habzott a szája, rohama volt. Ekkor még gond nélkül túltette magát a bíróság a közjátékokon. A Legfelsőbb Bíróságon unja majd meg a bíró a rosszulléteket.
Egy évvel később azért tartanak több hetes szünetet a tárgyalási fordulók között, mert Gábort orvoshoz küldik, vizsgálják ki: mi az oka a sorozatos ájulásoknak?
A szakértő megállapította: a fiú nem játssza meg magát, a négy éves börtön és a folyamatos stressz miatt ájul el rendszeresen.
Az ítélet, amely alapján Tánczos Gábornak 13 évig kell börtönben ülnie, mint említettem, szóra sem érdemes. Gombkötőné és társai szóról szóra megismételték az előző elsőfokú ítéletet. Nem zavarta őket az az apróság, hogy a Legfelsőbb Bíróság visszaadta az ügyet a megyének azzal: újra kell tárgyalni, vizsgálni, elemezni. Olyan összefüggéseket kell hozni, amely józan paraszti ésszel felfogható. Kérték a vasi bíróságot: ne rugaszkodjon el a valóságtól, ne találjon ki olyan dolgokat, amelyek nem történtek meg, s főleg ezeket ne írják le egy ítéletben. Kérték a bíróságot: csak azokat a tanúvallomásokat vegyék figyelembe, amelyekről mindenki tudhatja: nem hazugságok, van valóságalapjuk. Nem így történt.
A Vas megyei Bíróságnak újra sikerült egy ítéletnek nevezett tákolmányt összekaparnia. Mintha kinyitották volna a szekrényt, s ami onnan kiesett, ahogy esik úgy puffan alapon beleömlesztették az ítéletnek nevezett dossziéba.
Ott ültem az első sorban két kolléga között. Az ítélet indoklás első oldalainál, az első húsz percben még figyeltünk, érdeklődve hallgattuk az elmondottakat. Kíváncsiak voltunk: milyen újdonságot derített ki a bíróság, mi alapján ítélték el újra Tánczost?
Aztán húsz perc után gyanús lett a dolog. Lassan, komótosan, hogy a bíróságot ne zavarjam, kivettem a táskámból az előző elsőfokú ítéletet. Megkerestem a tizedik oldalt, ahol a bírónő tarthatott. És olvasni kezdtem. A többiek nézték, mit olvasok. Mondom: az ítéletet. De hát azt most ismertetik, hogy került hozzád - méltatlankodtak. Nem, ez nem a mostani, ez az előző, amit át kellett volna írniuk, új bizonyítékokkal kellett volna tűzdelniük. Azonban ilyen „apró” dolgokkal nem törődtek Vas megyében. Gond nélkül - egy-két módosítással, mint például az időpontok - felolvasták az előző ítéletet.
Nem akartunk hinni a fülünknek. Egymásra néztünk, majd úgy döntöttem: az én időm ilyen hülyeségeknél, nyilvánvaló hazugságoknál, a magyar igazságszolgáltatás kifigurázásánál többet ér. Felálltam, s elhagytam a tárgyalótermet. Az ajtó előtt operatőrök álltak, lesre készen. Vége? - kérdezték. Á, még vagy egy óra - mondtam, s kimentem az épület elé elszívni egy cigit.
Az első utamba kerülő autó szélvédőjét betörtem volna, de visszafogtam magam. Hogyan képzeli ez a kisebbségi érzésekkel megáldott bírónő, hogy hülyére vegye a Legfelsőbb Bíróságot? A embereket semminek nézze, az ítélet indoklásánál megelégedjen azzal: mondok valami baromságot, aztán kész, hazamegyek, s alszom egyet? Kit érdekelt a vádlott? Kit érdekeltek a tények? Kit érdekelt, hogy változatlanul nem volt indíték, szemtanú, gyilkos eszköz, ujj, - szag és lábnyom? Hogy Tánczos nem volt véres, mindössze tíz perce volt a brutális gyilkosságra, majd lenyugodva viccelődött barátjával? Kit érdekeltek a rendőrök, Fejes Péter ügyész, a tanúk gyakran az igazságtól nagyon is elrugaszkodott állításai? Senkit. Ahogy senkit nem érdekelt: a börtönben szinte agyonverték Tánczost, a mellén ugráltak, úgy íratták vele a beismerő vallomásokat.
A börtönőrök gond nélkül asszisztáltak ahhoz: a nyomozók papírok, engedélyek nélkül heteken át, napi több órára kicibálták a cellából a fiút, s azt csináltak vele, amit nem szégyelltek. Ez is hozzátartozik az ítélethez.
Apró közjátékok persze mozgalmasabbá tették a Gombkötőné vezényelte vasi tárgyalást.
Az egyik szünetben - bizony isten nem emlékszem mikor, azt tudom: az ítélethozatal előtti utolsó fordulók egyikén - Gábort kivezették a teremből, a bíróság ebédelni vonult. A fiú a tárgyalóteremhez vezető folyosóról nyíló egyik kis helyiségben pihent őrével együtt. Keringtünk az ajtó előtt, mint éhes kutya a hentes ajtajában. Egyik kollégám bátorságot vett magán, s benyitott. Néhány másodperc múlva kinézett, s mosolygott. Intett: menjünk be. A tapasztalatlan fogdaőr nem tudta: interjút csak bírói engedéllyel adhat Gábor. Ő megengedte, hogy beszélgessünk vele, közös képeket készítsünk. Valóban exkluzív interjú született, igaz, öt kollégának ugyan az. Mindegy, gondoltuk: aki nem volt résen, aki nem volt elég bátor, annak ez sincs.
Folytatódott a tárgyalás, majd egy órával később elnapolták. Igen ám, de bíróság hívatta az újságírókat, akik illegálisan, engedély nélkül szóba tudtak állni a vádlottal. Gombkötőné közölte: nem járul hozzá a beszélgetés nyilvánosságra hozatalához. Ott állt négy-öt újságíró a kiürített tárgyalóteremben, a pulpituson az igen tisztelt bíróság, s csak néztünk. Vagy rosszul hallunk, vagy ez a nő nem tudja, mit tehetünk meg, s mit nem. Ha egyszer elkészült az interjú - még ha az ő engedélye nélkül is - azt akkor is leközöljük, ha ő fejre áll. Rögtön az jutott eszembe, amikor szintén illegálisan bejutottam a Kozma utcában Gáborhoz, s lehoztuk a beszélgetést, két őrt kirúgtak miattam. Mondom, jó teljesítmény: két év alatt most a harmadik őrt rúgatom ki. Szerencsére nem ették olyan forrón a kását - az őrt most nem bocsátották el. Mi közöltük a bírónővel, hogy lehozzuk a beszélgetést, ő közölte: nem engedi. Ennyiben maradtunk. Udvariasan elköszöntünk, s természetesen másnap mindannyian lehoztuk az interjút. Nehogy már...
