A dunántúli kisváros 1998-ban szokásos áprilisi mindennapjait élte. A határ közelsége évtizedek óta a kétes ügyletekről tette hírhedtté a várost. A központot átszelő nyolcas főúton megállás nélkül kamionok és autóbuszok száguldoznak.
Új lakótelepek épültek, a határok megnyitása után özönlöttek a külföldiek a környékre. Hónapok alatt bevásárló központok emelkedtek ki a földből.
Az egyik ilyen új városrészben található a Németh Mária utca.
A pusztába emelt lakótelep egyik fele még épül, a másikba már beköltöztek a lakók. Körös körül kihalt a környék. Két áruház is ráépült a házakra, lassan belvárosi ellátottsága lesz a város szélének is.
A lakótelepen élők mindennapi életét a tragédia alapjaiban megváltoztatta. Az emberek hirtelen zárkózottak és gyanakvóvá váltak. Senki nem akarja elhinni, tudomásul venni, hogy ezen a békés telepen gyilkosság történt. Április elsején meghalt egy 11 éves kislány, aki még életét tervezgette, aki álmokat szőtt a felnőttkorról. Amit soha nem élhetett meg.
Tánczos Gábor a rendőrségre tanúként, önként ment be, mivel segíteni szeretett volna a nyomozásban. Aznap este a következőket rögzítették:
1998. április 1-én, 17 óra 45 perckor elment a Németh Mária utca 3. számú házba, ahol barátja lakik. Bement a lépcsőházba és elindult az emeletre. Felment Sz. Györgyhöz, akivel régen tervezett vállalkozásukról akart szót váltani.
Az egyik tisztítószerekkel, kozmetikával foglalkozó céghez akart ügynöknek állni Gábor, s ennek részleteit akarta tisztázni barátjával. Sz. Györgyöt pár perc múlva a házban lakó egyik szomszéd telefonon hívta, s közölte vele: valaki meghúzta a kocsiját, menjen le a ház elé.
A férfi sejtette, hogy április elsejei tréfáról van szó, de azért elindult Gáborral lefelé. Azonban a lépcsőházban lefelé menet kibomlott Gábor cipőfűzője. Miközben barátja egy lépcsőfordulóval már előtte járt. A fiú bekötötte a fűzőt, s vallomása szerint nyöszörgést hallott Zsófiék lakásából.
Utolérte barátját, akivel közölte a hallottakat. Egyikőjük sem tulajdonított nagy jelentőséget a történteknek. Tíz percig beszélgettek a kapu előtt, majd elköszöntek egymástól. Gábor hazafelé vette az irányt.
A szülők és a barátok elmeséléséből, valamint Sz. György vallomásából ez derül ki. Kicsit másként hangzik, mint a beismerő vallomás.
Zsófi édesapja vadász, Erzsébet, az édesanya tanárnő. Ő a kislány bátyjával együtt Finnországban tartózkodott a gyilkosság idején. Az apa aznap az ígéretével ellentétben nem érkezett meg negyed hatra az iskola elé. Terepjárója beragadt a mezőn.
Állítása szerint a mentés órákat vett igénybe, így csak kilenc után ért a lakáshoz, a Németh Mária utcába. A bírósági tárgyalások alatt egyszer sem kérdőjelezték meg az édesapa állításának igazát, egyszer sem kérdezték ki a tárgyalásokon azokat a tanúkat, akik igazolhatták volna azt, hogy valóban beragadtak a sárba. Soha, senki nem kérdezte meg H. Ferenctől: tudja-e tanúkkal igazolni, hogy a kocsija mentése miatt ért későn haza, vagy esetleg egészen más volt az ok?
Hazaérkezésekor egy, a lépcsőházban lévő szomszédtól még megkérdezte, látta-e a lányát, majd a nemleges válasz után felment a harmadik emeletre. Elővette kulcsát, de az ajtó már nyitva volt.
Rossz érzése támadt, mert mindkét gyereknek a szülők a lelkükre kötötték: soha ne hagyják nyitva a lakásajtót, idegent ne engedjenek be. Az apa belépett a lakásba, s az előszoba közepén találta kislányát, vérbe fagyva - legalábbis a gyilkosság után néhány nappal, a sokkhatás, az idő közelsége és a szörnyű élmény felelevenítése miatt ezt mesélte a magyarlaki ház udvarán a könyv szerzőjének.
A kislány élettelen teste kicsavarodva hevert, feje félrebillenve. Egyik szeme még nyitva, a másik már végleg lezárult. Homlokán, szemei körül kék-zöld foltokat látott. Azonnal éleszteni kezdte, ám látta: Zsófi már nem él.
A telefonhoz rohant, s hívta a körmendi rendőröket. Pár perc múlva a helyszínre értek a járőrök, és a mentők. Döbbenten állapították meg: gyilkosság történt. Riasztották a szombathelyi bűnügyis kollégákat.
Este tízre felbolydult méhkas lett az egész város. Még éjfél után is tartott a helyszínelés, majd rövid pihenő után hajnalban folytatták a nyombiztosítást. Igaz, ez az április elsejei helyszínelés ellentmondásos.
Két évvel a történtek után a rendőrök emlékezete már néha kihagyott és azt állították: aznap nem is helyszíneltek, lezárták a lakást - ahol több órát tartózkodtak aznap éjjel, de hogy mit csináltak, azt nem lehet tudni - és csak másnap fogtak az érdemi munkához.
Mint ahogy a bevezetőben említettem: az igazságügyi orvos-szakértőt értesítették, s ő megérkezett a helyszínre. Este tízkor. Állt, várakozott. A bíróságon, eskü alatt tett vallomása szerint: a lépcsőházban álldogált, néha egy lakó behívta a lakásába, de érdemi munkát nem tudott végezni.
Közel három óra után, hajnali háromnegyed egy körül a rendőrök szóltak neki: jöhet. Megállapíthatja a halál pontos beálltát. Nem furcsa? Nem az lenne a cél, hogy minél előbb tudják, mikor követték el a gyilkosságot? Miért nem engedték be az orvost a lakásba? Attól nyilván nem kellett tartaniuk, hogy a szakember átrendezi a lakást, eltapossa a nyomokat. Mindössze a kislányt vizsgálta volna meg. Ám három órával később talán már mást látott, mint amikor tízkor a helyszínre érkezett. Kinek állt érdekében, hogy várakoztassa az orvost? Mit csináltak a rendőrök órákon keresztül a zárt lakásban?
Az elsők között a helyszínre érkező mentőorvosnő, dr. K. Katalin vallomása is érdekes. Elmondása szerint a lakás egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azt később a rendőrök leírták. Sőt, emlékezete szerint a kislányon más ruha volt, mint ami a hivatalos papírokban szerepel. Az már csak hab a tortán: biztosan emlékszik, hogy a hatósági tanúk lábán nem volt nejlon zsák, pedig ez a későbbi nyombiztosítás szempontjából kulcsfontosságú kérdés. Ki és hogyan engedhette be a civileket a lakásba lábvédő nélkül? Ki és miért hazudik a kislány ruháját, feltalálási helyét illetően?
Érdekes a kislány édesapjának őszinteségi rohama néhány nappal a gyilkosság után, s érdekes, mit mond egy-két évvel az események után. Vajon miért hazudott egy vadidegen újságírónak? Vagy miért hazudott a bíróságon? Amikor leértem Magyarlakra, s ott ültem az édesapa mellett a kerti padon, őszintének tűnt. A szemembe nézett, potyogtak a könnyei. Kényelmetlenül éreztem magam. Miért kell feltépni a sebeket, miért kell kínoznom egy férfit, aki néhány nappal korábban vesztette el egyetlen lányát? A válasz egyértelmű: ez a munkám.
Ha ott vagyok és szóba áll velem az apa, akkor nem fogom azt mondani: ne haragudjon, mégsem akarom zaklatni. Kegyetlen egy szakma a miénk, de ebben élünk. Ön pedig, kedves olvasó megveszi az újságot, kíváncsi a részletekre, meghallgatja az áldozat rokonait, sőt, akár együtt is sír velük. Mi csak közvetítjük az ő könnyeiket az önökéhez. Ennyi.
A gyilkosság másnapján a rendőrök lezárták a helyszínt. A Németh Mária utcát kordonnal kerítették el. Tanúvallomásokat vettek fel. Ujjlenyomatokat rögzítettek. Tárgyi bizonyítékok után kutattak. A kapun csak a házban lakókat engedték be.
Hajnali négykor adta ki az MTI: gyilkosság történt Körmenden. Akkor még létezett a Mai Nap fővárosi kiadása, ami annyit jelentett: reggel hatkor már a szerkesztőségben voltunk, s a délben megjelenő lapba ömlesztettük az éjszakai eseményeket. Nyolckor döntött a szerkesztőm: én indulok Körmendre.
Fotóst az anyósülésre ültettem, s nyakamba vettem az országot. 250 kilométer, dél körül értünk le. A megyei sajtós segített a helyszín megtalálásában. Nem egyszerű idegen helyen, idegen emberekkel kommunikálni. Főleg ilyen kényes ügyben.
A helyszínt biztosító rendőr is kapitánynak érezte magát. Végre történt valami, végre fontos lehetek - ez ült az arcán. Nem tagadom, kicsit háttérbe szorultam a helyszín idegensége miatt. Mindez a fővárosban fordítva szokott lenni.
A fülledt, meleg délelőttön három srác beszélgetett az utcán, miközben lezseren támasztották biciklijüket. A rendőrök megtiltották, hogy idegennek elmondják, mit láttak a gyilkosság napján. Ám nem mindennap történik Körmenden gyilkosság, megeredt a nyelvük.
A fiúk minden délután a környéken múlatják az időt. Elmondták: a gyilkosság napján is a házak előtti játszótéren időztek, de nem láttak semmi különöset. A bevásárló áruházak miatt sokan járnak errefelé. Szerintük a környék sokszor a zsúfolt pályaudvarhoz hasonlít, ahol csak akkor vesznek észre valami feltűnőt, ha kimondottan figyelik.
A Németh Mária utca hármas szám alatti lépcsőház hátulról megközelíthetetlen: kerékpárok, babakocsik vannak beömlesztve az ajtó mögé. Ezen a napon nem könnyű bárkit is találni, aki nem csak látásból ismerte a H. családot. A legtöbben nem akarnak ajtót nyitni, nyilatkozni pedig végképp nem. Kevés olyan ember van, aki tudna a meggyilkolt kislányról, Zsófiról mesélni. A vizsgálódó rendőrök közelében azért ténfergett pár ember, talán a kíváncsiság vitte őket oda. Hátha hallanak valami újat.
A vásárlásból hazatérő idős hölgyön látszott, hogy tart valamitől. Talán félt, mint akkoriban mindenki Körmenden. Kiderült, ő ismeri a H. családot. Egy házban laknak.
- A gyilkosság óta találkozott a H. családdal?
- Zsófi édesapját, Ferencet láttam reggel. Erzsébet és a kislány bátyja azt hallottam elutaztak valahova. Nem láttam őket már két-három napja. Iszonyatos, hogy mi történt a szegény kislánnyal. Az apja teljesen összeomlott, de ezen nem csodálkozom. Tegnap este Ferenc találta meg a halott Zsófikát. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan, hogy ebben a békés kisvárosban ilyesmi történjék. Úgy látszik az erőszak városunkat sem kerüli el.
- Közelebbről ismeri a családot?
- Itt szinte mindenki mindenkit ismer, legalábbis a lépcsőházakon belül. Barátok ugyan nem vagyunk, de köszönünk egymásnak, Erzsikével, Zsófika édesanyjával meg-megállunk kicsit beszélgetni. Borzasztó, szegény asszony. Még nem is tudja, mi vár rá, mire érkezik haza. Szegénykém, teljesen összeroppan majd.
A város központjában található rendőrkapitányság parkolója délután kettőkor zsúfolt a szolgálati autóktól. A kapitányságvezető, az ügyeletes tiszt, a tiszthelyettes nem nyilatkozik a gyilkosságról. Pedig ott toporgunk az épület előtt, egyre hűvösebb lesz. Hülyén nézhetünk ki: fotós kollégámmal, két idióta pesti fiú, akik azt hiszik megtudnak valamit. Kell a holnapi címlaphoz, kell a kép, kell a sztori. Hát aznap este nem lett sztori.
Mindenki hallgatott, s úgy tett, mintha dolgozna. Farsang László, megyei sajtóreferens próbál segédkezni. (Nemrég kirúgták, mert az egyik szórakozóhelyen volt barátnője nem akarta elfogadni tőle a virágot, mire ő fejbe rúgta a hölgyet.) Szóval Farsang úr próbált segíteni, nem sok sikerrel.
Rendőr áll az iskola előtt, ahová Zsófi járt. Ki tudja, mire számítanak? Talán, hogy a brutális gyilkosságot elkövető belátogat az iskolába is? Az iskola kapuján kívül is és a kerítésen belül is található egy-egy játszótér. Érdekes módon a kinti területen többen játszanak, mint a védelmet nyújtó kerítésen belül.
H. Zsófi a Kölcsey Ferenc Általános Iskolába járt, a gyilkosság másnapján az igazgató válaszolt néhány kérdésre.
Mészáros Árpád már a kapuban fogadja az idegent. Rossz kedvű, barátságtalan, szinte nyűgnek érzi most beosztását. A negyvenes éveiben járó tanár érzelem mentesen, szűkszavúan nyilatkozik.
- Mit mondhatnék? Zsófi jó tanuló, barátkozó és nyílt kislány volt. - Aztán elgondolkodik, talán azon, hogy már múlt időben kell a kislányról beszélnie. Látszik nehezére esik.
- Még mindig nem tértem magamhoz a tragédia után. A borzalmas halál tényén túl az is szomorú, hogy a gyerekeket bizalmatlanságra kell megtanítanunk. Elveimmel ellentétes dologra nem szívesen tanítom a gyerekemet, hát még a másét. Most mégis ezt kell tennünk. Minden körmendi gyereknek meg kell tanulnia: idegennel ne álljon szóba. Ne fogadjon el tőle semmit. Ha bármi gyanúsat észlel, hívja a legközelebbi rendőrt. Ezután állandó félelemben kell élnünk? - kérdezi szinte önmagától az igazgató.
- A meggyilkolt kislány osztályában a megszokott rendben folyik a tanítás? Mindenki megjelent?
- Néhány szülő reggel betelefonált: otthon marad gyermekével. A legtöbb tanuló azonban bejött az iskolába, tanítunk. Az iskolára kitettük a fekete zászlót. Megpróbáljuk túltenni magunkat Zsófi elvesztésén. Nem magunk, hanem a gyerekek érdekében. Nekik komoly lelki megterhelést jelent diáktársuk elvesztése.
- Ön szerint a kislány tanulótársai gyorsan túl teszik magukat a történteken?
- Nem hiszem. Zsófi hiányát még sokáig érezni fogjuk. Éveknek kell eltelnie, hogy túl legyünk a tragédián.
- Észrevehető a diákokon, hogy megviselte őket a tragédia?
- Még korai lenne, hiszen alig telt el egy nap a gyilkosság után. A gyerekeknél az érzelmek, indulatok később jelentkeznek, mint a felnőtteknél - fejezi be az igazgató.
Hátborzongató látvány, a nemrég tatarozott iskola épületén lengedező fekete zászló. A kapun kilépve látni, Zsófival egykorú diákok érkeznek párosával, egymás mögött az iskola felé. Vidámak, nevetgélnek, talán még nem fogták föl, mi történt egy nappal korábban: hidegvérrel megölték egyik osztálytársukat.
Körmend hangulatát egyetlen szóval lehet jellemezni: Döbbent. A szülők félnek, nem merik az utcára egyedül kiengedni gyerekeiket. Nagy probléma, hogy néhány nap múlva kezdődik a tavaszi szünet és sok szülőnek nincs hol elhelyezni csemetéjét.
Rendőrautók cirkálnak a Németh Mária utca környékén. A járművek oldalán Zsófi fényképe. Járőrök állítanak meg mindenkit az utcán, megmutatják a kislány fényképét, hátha valaki emlékszik a tegnap délutánra. A gyerek boldogan mosolyog a karácsonyi felvételen. Élete utolsó karácsonyán.
A rendőrök a gyilkosság után huszonnégy órával is helyszínelnek a harmadik emeleti lakásban. A napszaknak megfelelően próbálják rekonstruálni a történteket. Honnan süt be a nap, jön-e haza valaki abban az időben, amikor a gyilkosság történt? Az orvos szakértő első véleménye alapján fél hat és fél hét között állt be a halál.
A rendőröknek már a nyomozás kezdetén három verziójuk is van az indítékot illetően. Leszámolás miatt, bosszúból ölték meg Zsófit, vagy pszichopata a tettes. De az sem elképzelhetetlen, hogy betörő járt a lakásban, akit a kislány tetten ért. Az utóbbi lehetőségtől tartanak a legjobban. Mert ilyen esetben a legkevesebb az esély a gyilkos elfogására.
Az első feltevést kizárják. A család harmonikus körülmények között él, ellenségük nincs. Gyorsan megdől a harmadik variáció is: a lakásból nem tűnt el semmi.
