Zsófi édesanyja tavaly ősszel Sombor Juditnak nyilatkozott a Nők Lapjában. Az interjú akkor sok embert megdöbbentett. Olyan részletek derültek ki a négy éves történetről, amelyeket addig nem tudtunk.
Miután a bíróságon mindkét szülő zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával tett vallomást, keveset tudhattunk az ő érzéseikről, véleményükről. Természetesen nem az egész, két oldalas interjút idézem, mindössze az édesanya a sajtót, a rendőrséget és nem utolsó sorban az 1998 április elsejét érintő mondatait ollóztam ide, szöveghűen.
„A körmendi lakásból, ahol gyereküket megölték, elköltözött a család. Gyászukat hallgatás fala őrzi. Telefonszámuk titkos. Nem nyilatkoznak a sajtónak. (...)
- Meg kell értenie minket. Nem önnel szemben vagyunk bizalmatlanok. Rossz tapasztalataink vannak a médiával. A némaságunk tudatos magatartás. Nem akarunk lesüllyedni arra a szintre, melyet a bulvársajtó diktál. Mostani életünkről bármit mondanék, hatásvadász fogásnak tűnne. Üresek és kopottak a szavak. A gyász befelé él, nem kíván nyilvánosságot. Körmenden, dacolni akarván a feledéssel, figyelmeztetésül és mementóként, a plébános úr kezdeményezésére emlékkeresztet állítottak Zsófinak. A keresztnél mécsest égető, virágot hozó ismeretlenek, a névtelen együtt érzők megértenek bennünket. Ám a közvélemény, a kívülálló többség számára „a körmendi gyerekgyilkosság” csak egy ügy a sok közül. Mi Zsófika elvesztésén túl, azt is megéltük, hogy a mai értelemben vett sajtószabadság azt jelenti: a sajtónak mindent szabad. Valóságos hecckampány folyik. Címlap sztorit csináltak a tragédiánkból. A lapok jó része már kezdetben felmentette Tánczos Gábort. Szalagcímekben tudatták a világgal, hogy „Nincs bizonyíték a vádlott ellen” , „Tánczos hamarosan kiszabadul”. És közben elfelejtődik a lényeg, nevezetesen az, hogy egy ártatlan gyereket állati kegyetlenséggel megfosztottak az élettől.”
Az újság szerint különös nap volt az a szerdai. Semmi nem úgy történt, ahogy történni szokott. A család határozott órarend szerint élt. Reggel együtt ment iskolába az édesanya két gyerekével. Zsófi ritkán maradt egyedül, napközi után általában édesapja ment érte kocsival.
„ - Kísérőtanárként Finnországban voltam huszonvalahány gyerekkel. A fiunkat magammal vittem, Zsófi itthon maradt az apjával. Hazatelefonáltam odakintről, s egy idegen férfi vette fel a kagylót...„
Az édesapa azt mondja, este fél tízre ért haza, s ő találta meg lányát. A család szerint könnyen kifigyelhették Zsófit, hiszen mindig ugyan azon az útvonalon jártak. Az édesanya a lapban „rettegve kérdi: vajon lesz-e annak következménye, hogy valaki fényes nappal, a saját lakásában, föl nem derített okból vagy oktalanul meggyilkol egy ártatlan kislányt? Mert ahol ez büntetlenül megtörténhet, ott nem kap esélyt a jövő. Ott nem lehet megmaradni tisztességes embernek.”
Eddig az újságrészlet. A négy éve várt interjú. Nem ilyennek képzeltem a család első megszólalását. Természetesen nem akarok sebeket feltépni. Ez a könyv nem arról szól, hogy megbántsam, megalázzam a kislány családját. Távol álljon tőlem ez a magatartás. Azonban kénytelen vagyok néhány kérdést feltenni, bár tudom, ezekre sem fog válasz érkezni. Miután félig-meddig megszólított az édesanya, válaszolnom is kell.
A bulvársajtót hibáztatja, azokat az újságírókat - többek között engem is - akik foglalkoztak az üggyel, akik nem felejtették el a körmendi gyerekgyilkosságot. Nem, kedves Erzsébet - engedje meg, hogy így szólítsam -, nem felejtettük el. S ha jól emlékszem, nem önökkel foglalkoztunk, nem önöket bántottuk. Mi Tánczos Gáborral foglalkoztunk. Mindig is óvakodtunk attól: a lehető legkisebb fájdalmat okozzuk önöknek, hiszen bármennyire is furcsa, mi is emberek vagyunk, nekünk is van családunk, a kezdettől átéreztük az önök fájdalmát, együtt éreztünk önökkel. Soha nem írtuk le családnevüket, nem írtuk le azokat a tényeket, amelyek megbántották volna önöket. Pedig az is az igazsághoz tartozott volna. Nem akartunk mi semmit, csak rávilágítani arra: valami nem stimmel a Tánczos-ügyben.
Óhatatlan, hogy az az újságíró, aki a Tánczos-üggyel foglalkozik, egyben a körmendi gyerekgyilkosságról is ír. A kettő egy és ugyanaz. Nézőpont kérdése: a kérdések feltevésekor, az új információk nyilvánosságra hozatalakor mit kell előrébb helyezni: az önök fájdalmát, vagy esetleg egy börtönben lévő fiatalember igazságát? Mondom, nézőpont kérdése.
Kedves Erzsébet! Akár elhiszi, akár nem: mi nem akartuk önöket bántani.
A bulvársajtó ugyan azon a szinten van, mint a magyar igazságszolgáltatás. Ha ez nagyon alacsony, arról nem mindig mi tehetünk. A szalagcímek sokat elmondtak az ügyről. Soha nem akartuk az újságban felmenteni Tánczos Gábort. Tudjuk, ahogy ön is: ez a független, magyar bíróság dolga. Az ítéleteket ők hozzák, hol ilyet, hol olyat. Nem tisztem minősíteni. Ön azt is nagyon jól tudja: ha akartak volna, nyilatkozhattak volna az elmúlt években. Férje nekem kétszer meg is tette.
Nem tudom, emlékszik-e még, három évvel ezelőtt történt, 1999 nyarán. Meleg nyári nap volt, sokadik Tánczos cikkem jelent meg a lapban, amikor is a szerkesztőségben csengett a telefon. Engem kerestek. Ön volt. Bemutatkozott, s kérdezte: tudom-e, kicsoda? Hirtelen nem ugrott be, férje nevét megjegyeztem, akkor még új volt az ön leánykori neve. Aztán beugrott. Több, mint negyedórát beszélgettünk. Kérdezte, miért támadom önöket, miért nem hagyom abba az egészet, miért védek egy gyilkost, az önök lányának gyilkosát? Nem védtem a fiút, már akkor is csak kérdéseket tettem fel.
Először indulatos volt, majd megnyugodott. Sikerült normális, emberi hangon beszélnünk. Ön ellenséget látott bennem. Ami azóta sem változott a szemében. Higgye el, nem vagyok az önök ellensége. Ha már barát nem lehetek, legalább nem ártok önöknek - mindig is ezt vallottam. Leírtam olyat, ami nem tetszett önöknek? Előfordult. Azonban ha nyilvánosságra hozunk egy tényt, az lehet: valakinek fáj. Önöknek is fájt egy-két dolog. Erről pedig tényleg nem én tehetek. Nyilvánvaló: soha többé nem tudnak úgy élni, mint 1998 április elseje előtt.
Nagyon sajnálom Zsófit, értelmetlenül halt meg egy ártatlan gyermek. Önöket is sajnálom, hiszen önök sem tehettek arról: tragédiával zárult egy kislány 11 éve.
Kedves Erzsébet! Kérdéseimet most, itt újból fel kell tennem. Mindenféle bántó szándék nélkül. Csak úgy, mondjuk azért: talán a válaszokkal közelebb kerülhetünk az igazsághoz.
- Tavaly ősszel férje azt nyilatkozta: fél tízre ért haza. Hogyan lehetséges ez, ha 21.20-kor hívta a rendőrséget? Miből gondolják, hogy a sajtó ítélkezett? Leírtuk a négy év alatt valaha: Tánczos ártatlan, más volt a gyilkos? Mit szól ahhoz: H. Ferenc, az ön férje életében először adott lakáskulcsot Zsófinak? Már reggel tudta, hogy nem fog az iskola elé érni? Miért írt Zsófi levelet édesapjának aznap reggel: „Apu, kérlek negyed hatra gyere az iskola elé!” Bevett szokás volt, hogy a reggeli készülődés közben a mellette álló édesapjának írásban üzengetett a kislány? Biztos, hogy otthon volt aznap reggel az ön férje? Vagy Zsófi azért írt üzenetet, mert nem találkozott azon a reggelen édesapjával? Az ön férje április 1-én napközben hazament, ebédelt, lefürdött. K.-né, aki magát a férje hölgy ismerősének vallja, eskü alatt a bíróságon azt vallotta: igen, járt az önök lakásában a gyilkosság előtti napokban, sőt a lakás hálószobájában is. Ez nem furcsa? Miért járt a férje hölgyismerőse az önök hálószobájában, amikor ön külföldön volt? Vajon miért vágatta le és festette vörösre a hölgy hosszú, fekete haját közvetlenül azután: kiderült, hosszú, fekete hajszálat találtak Zsófi ujjai között? Nem tartja ezt sem furcsának? Ön szerint ez is csak a sajtó túlzása?
Végül az a bizonyos telefon. Ön azt nyilatkozza: felhívta külföldről aznap délután lakásukat, s egy idegen férfi vette fel a telefont. Ki lehetett az? Erről miért csak az újságból, három és fél évvel a gyilkosság után értesül az ország? Nem tartja ezt sem furcsának? Erről nem beszéltek, erről nem igazán tudtunk. Vadidegen férfi járkált az önök lakásában, nem sokkal azelőtt, hogy Zsófi hazaért? Mit keresett ott, hogyan jutott be? Csak nem várta a kislányt, hogy aljas módon, lesből támadjon? Ki juthatott be a lakásba? Az önök egyik barátja, ismerőse? Egy rokon? Kinek állt érdekében, hogy végezzen Zsófival? Kinek volt elegendő ideje, hogy eltüntessen minden nyomot? Ki ölte meg Zsófit?
Ennyi lettem volna, kedves Erzsébet. Mielőbbi válaszait várom, talán azokkal közelebb kerülhetünk az igazsághoz, megtudhatjuk: ki és miért titkolódzik, ki és mit hallgat el négy éve. S kinek áll érdekében, hogy egy fiú - akár ártatlan, akár bűnös - elegendő bizonyíték nélkül börtönben üljön?
