Egy héttel a könyv kéziratának leadása előtt voltam utoljára a Kozma utcai börtönben Tánczos Gábornál. Az alább olvasható interjú ekkor készült. A fiút a jogerős ítélet után nem zárják el a külvilágtól. Azóta, hogy elítélték, a Büntetés Végrehajtás Országos Parancsnoksága az újságírói, látogatási kérelmekre a legrövidebb időn belül válaszol, s eddig még senkitől nem tagadták meg a látogatást. Valószínűleg a fiú, sajtótól való elzárása nem a BVOP ötlete volt. Bár a látogatások néha mély nyomot hagynak az őrökben. Nem sokkal látogatásom előtt engedélyt kért és kapott az egyik hetilap munkatársa. Az interjú megtörtént, majd nem sokkal később a gerinces kolléga levelet írt a BVOP országos parancsnokának. Ebben panaszt tett a Kozma utcai börtön személyzetére, mert állítása szerint az interjú közben nem álltak elég közel az őrök hozzá, így testi épsége veszélyben volt! Gratulálok a kollégának! Az őrök általában tiszteletben tartják a sajtószabadságot, az elítélt alkotmányos jogait. Azért nem mentek közelebb, mert nem akarták kihallgatni az interjút, nem akartak fontoskodni, nem akarták: az elítélt ne legyen őszinte, s csak azért ne merjen elmondani dolgokat, mert az őr ott áll fél méterre tőle. Szerencsére ezek a kollégák, ha nem is üdítő, de kivételek. Mindenesetre legközelebb, ha a frissen megjelent hetilap munkatársa látogatást tesz bármelyik BV intézetben, hat őr fog körülötte állni, miközben az újságíró a munkáját szeretné végezni.
Kivételek mindenhol vannak. Érdekes, velem a BV személyzet udvarias volt, nem álltak mellettem még a történtek után sem, s engedték: zárt ajtók mögött beszélgessek Tánczos Gáborral. Így a fiú őszinte volt, nem lehet a megfélemlítés bélyegét rányomni a következő beszélgetésre. A körmendi gyerekgyilkosság elítéltje e könyv szerzőjének kivételes őszinteséggel mesélt a történtekről, bizonyítékokról, vallomásokról, jelenről és jövőről.
- Ismertették a jogerős ítéletet. Természetesen nem erre számítottál, mindvégig felmentésed volt a beszédtéma. Hogyan érzed magad?
- Köszönöm jól. Nem viselt meg az ítélet, bár mindvégig bíztam benne: az igazság kiderülhet, s nem fognak ártatlan embert elítélni. Nem így történt. Szomorú is lehetnék, de nincs értelme jogerős ítélet után sírni. Bízom benne: a strassburgi bíróságon igazságot szolgáltatnak nekem és nem fogok még kilenc évig rács mögött maradni.
- A jogerős, másodfokú ítéletről mi a véleményed?
- Ugyan az, mint az elsőfokúról, amit végül is csak helyben hagyott a Legfelsőbb Bíróság. Hazugságok halmaza. Ilyen bizonyítékokkal senkit nem lehetett volna elítélni. Semmi nem szól ellenem, mindössze egy közvetett, összetákolt bizonyítékot tudtak felmutatni. A beismerő vallomásokról kiderült: a verések hatására írtam, különben is diktált szöveg egytől egyig. Hidd el, nincs más választásom: csak a tényeket mondom. Hazugságnak ilyenkor már semmi értelme. Az rajtam már nem segítene.
- Kívülről tudod az ítélet indoklását, s az előző fejezetben az olvasók is megismerhették azt, véleményezve, a tényekkel kiegészítve. Mi a véleményed a cserépről, késről, vérről, ujjnyomokról?
- Miért, találtak valamit a helyszínen, ami ellenem szól? Nem. Érdekes, hogy az elsőfokú ítéletben szakértőkre hivatkozva leírnak valamit, amit a másodfokú bíróság felülvéleményez! Minden ténybeli adatot lesöpörtek az asztalról. A szombathelyi ítéletet, a szakértői véleményeket. Első beismerő vallomásomban azt kellett írnom: cseréppel vágtam el a kislány nyakát. Megállapították: azzal nem követhették el a gyilkosságot. Valaki nagyon profi módon, szakember szintjén követte el a gyilkosságot. Nagyon sajnálom Zsófit, értelmetlenül halt meg egy 11 éves kislány.
- Jelen pillanatban több bizonyíték, tény szól melletted, mint ellened. Ez a könyv nem arról szól, hogy felmentsen bárki is, de a tényekkel nehéz vitatkozni...
- És én nem is akarok vitatkozni. Nagyon örülök, hogy ez a könyv nem vádaskodik, mindössze kérdéseket tesz föl, a válaszokat keresi, s próbál rávilágítani az ügy hátterére. Sorolhatom azokat a tényeket, amelyek mellettem szólnak: ki és honnan tudja, mikor és hogyan követtem el a gyilkosságot, ha nincs szemtanú? Nagyon pihent agyúnak kellett lennie annak, aki kitalált egy ilyen verziót. Követtem a kislányt, bementem a lakásba, megtámadtam, agyonvertem, majd elvágtam a torkát. Eltüntettem minden nyomot, majd miután tíz perc alatt elintéztem az egészet, felmentem a barátomhoz lenyugodva, viccelődve, mintha semmi nem történt volna. Milyen bizonyíték szól ellenem? Semmilyen. Nem tudom, kik és honnan vettek annyi blődséget, mit amennyit az ítéletekben leírtak?
- A gyilkos profi módon követte el a gyilkosságot. A bíróság szerint te vagy a gyilkos. Ennyire profi vagy?
- Szerinted egy 18 éves vidéki fiú, aki életében még egy legyet sem tudott agyonütni, mert irtózott tőle, képes ennyire szakszerűen elkövetni egy gyilkosságot, eltüntetni minden nyomot a lakásból, észrevétlenül bejutni és távozni, egyetlen tárgyi bizonyítékot sem hagyva maga után, sőt még azt is sikerült elérnie a gyilkosnak - persze a sok véletlen közül ez is lehet az egyik -, hogy szemtanút sem hagyott maga után! Szerinted én képes lettem volna akkor, egyszerű fiatalként, élettapasztalat nélkül elkövetni ezt a gyilkosságot? Persze, mondhatják: nem kell élettapasztalat, elég, ha indulatból nekiestem a kislánynak. Rendben, megöltem a kislányt. De akkor hogyan volt időm eltüntetni a nyomokat? Mikor törölgettem volna le az ujjnyomomat az egész lakásból? Lenyugodtam egy-két perc alatt, s Gyuri nem vett rajtam észre semmit? Miért nem menekültem a tett helyszínéről? Miért maradtam még a gyilkosság közelében egy órát? Megválaszolatlan kérdések sora.
- Két dolog szól ellened: a beismerő vallomások és a mikronyomok. Utóbbiról már beszéltél. De miért írtad a vallomásokat?
- Az elsőt három nappal az őrizetbe vétel előtt, 1998 április 23-án írtam. Aznap helyeztek előzetes letartóztatásba. Olyan pszichikai és fizikai kényszer hatása alatt álltam, hogy nem tehettem mást. Mind a rendőrök, mind zárkatársam folyamatosan a gyilkosság részleteit mesélték, belém beszélték az egészet. Már kívülről tudtam, mikor, hol találták meg a kislányt, miként halt meg. Azt mondták: én beteg vagyok, s két dolog közül választhatok: vagy börtönbe kerülök, vagy kórházba, a harmadik lehetőséget, hogy esetleg ártatlan vagyok, elfelejtették felvenni a listára. Kiverték belőlem a beismerő vallomást, de arra nem gondoltak: ez később még ellenük is fordítható.
- Mire gondolsz?
- Az első napokban még nem tudtak minden részletet. Így olyan hülyeségeket diktáltak a vallomásomba, amelyek meg sem történtek. Ilyen volt a cserép, amivel elvágtam Zsófi nyakát, vagy az: a kislány behívott maga után a lakásba, s én indulatba jöttem, amikor már bent nem szólt hozzám. Állati ösztönökről, kettős énről is írtam. Fogalmam sincs, ki és mikor találta ki ezt a sok marhaságot. Hogy nem én, az biztos.
- Mégis, ezek alapján ítéltek 13 évre. Nem gondoltad akkor, amikor írtad a vallomásokat: nem kellene ilyeneket papírra vetni, hiszen ezek a dolgok nem igazak, s még bajod is származhat belőle?
- Nem, akkor ott nem gondolkodtam. Sem a szombathelyi, sem a sárvári fogdában. Örültem, hogy élek, s nem váltják be ígéretüket: azzal fenyegettek, hogy kivisznek Körmend főterére, s ott majd meglincselnek az emberek. Nem csak magamat féltettem, de családomat is. Nagyon aggódtam értük azokban a hónapokban.
- Néhány hónapos beismerés után tagadni kezdtél, az összes, egymástól merőben eltérő vallomásodat visszavontad. Mi történt?
- Szüleim megbízták dr. Tóth Lászlót. Ügyvédcsere történt, az addigi kirendelt ügyvédek, akik semmit nem csináltak az ügyben, eltűntek, s Tóth úr lett az ügyvédem. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem lett volna, talán már nem vagyok itt. A mélypontoknál mindig kihúzott a gödörből, tartotta bennem a lelket. Ő győzött meg: nem érdemes hazugságokkal a bíróság elé állni. Vonjam vissza a vallomásokat és onnantól csak az igazsághoz ragaszkodjak: nem én vagyok a gyilkos!
- Ezt a verziót nem fogadták el a bíróságon. Háromszor ítéltek el, immár jogerősen.
- Nem szeretném pontról pontra szétszedni az ítéleteket. Egyrészt nem vagyok jogász, másrészt erre két könyv sem lenne elég. Józan paraszti ésszel kell átolvasni az ítélet indoklásokat. Csak néhány példa: a bíróság másodpercre pontosan leírta, mi történt aznap délután a lakásban. Honnan tudják, ha nincs szemtanú? Ők találtak egy halott kislányt az egyik házban, a lakás nappalijában. Átvágott torokkal, dulakodás nyomokkal. Ennyi. Semmi többet nem tudnak azóta sem. A szakértő nem tudja, mivel vágták el a kislány nyakát. Éllel bíró eszköz. Milyen szakértő az, aki négy éve nem tudja, kés, bicska, vadásztőr, vagy kard volt a gyilkos kezében? Honnan tudják: mit és hogyan csináltam a lakásban? Sehonnan. Kitalálták. Azt írtam: amikor a lépcsőház felé mentem, a kislány velem szemből érkezett. Aki ismeri a helyszínt, tudhatja: ez nem lehetséges, vagy egyszerre kellett Zsófival a kapu elé érnünk, vagy korábban, később érkeztem. Egyszerre nem érkeztünk, hiszen ott voltak a barátnői, nem láttak. Ha később érkezem, a kislány már felér az emeltre, bejut a lakásba, s nekem nem nyitott volna ajtót. Ha korábban érkezem: honnan tudom, hogy mikor jön a lány? Várakoztam volna egy forgalmas lépcsőházban, megkockáztatva, hogy percenként elmegy valaki mellettem? Az első ítéletben az szerepel: 1800 méter az otthonom és tett helyszíne közti távolság, ezt 20 perc alatt tettem meg. A másodikban már azt írják: 1400 méter, s ezt 14 perc, 10 másodperc alatt tettem meg. Az ügyész ugyan az volt, s az útvonalon sem változtattak. Hogyan sikerült Fejes Péter ügyésznek másodpercre pontosan kiszámolni, mennyi idő alatt tettem meg az utat? És ha piros volt a zebránál a lámpa? Ha nézelődtem, ha nem futottam? És hogyan csökkent négyszáz méterrel a távolság? Csak nem azért, mert ők is rájöttek: szakmailag szemétbe való ítéleteket írtak, s az egész ország rajtuk nevet? Szemtanú nem volt sem akkor, amikor otthonról elindultam, sem akkor, amikor megérkeztem! Miért írják le tényként a napi programomat, amibe állítólag aznap még belefért egy gyilkosság is? Az engem igazoló tanúkat kizárták a bizonyításból, akik ellenem vallottak, azokat elfogadták. A Legfelsőbb Bíróság, amikor hatályon kívül helyezte az első elsőfokú ítéletet, nagyon sok feladattal bízta meg az ügyemet újra tárgyaló bíróságot, bírót. Ebből semmit nem teljesítettek. Amikor másodszor elítéltek, mindenki arra számított: ha a vas megyei bíróság hülyének nézi a felettesét, ha nem teljesíti a kéréseket, utasításokat, akkor a másodfok nem tehet mást: kifejezi nemtetszését és visszaadja újra, vagy felment. Ehhez képest a Legfelsőbb Bíróság saját magát is szembe köpte. Mindössze egymás mellé kell tenni a két, Legfelsőbb Bírósági pecséttel ellátott ítéletet. Az egyikben kérések vannak: ne írjanak le hazugságokat, csak a tényeket vegyék figyelembe, az enyhítő körülményeket írják a javamra, s csakis életszerű, a valóságban is megtörténhetett eseményt írjanak le. A másikban megismétlik az elsőfokú ítéletet, amelyik semmibe vette a kéréseket. Mi ez, ha nem a magyar igazságszolgáltatás megcsúfolása, semmibe vétele, az emberek átverése. És én ezért 13 évvel fizetek.
- 2001 augusztusában, közel egy éve készítettem veled nagyinterjút a sopronkőhidai börtönben. Előtte évekig el voltál zárva a sajtótól, ám az ítélet után újra könnyebben nyílnak a kapuk, ha újságíró be akar jutni hozzád. Mi a véleményed a sajtóról? Szerinted segített, vagy ártott neked: alig van ember az országban, aki nem hallott még a Tánczos-ügyről?
- Kettős a dolog. Nyilván soha nem akartam címlapra kerülni, főleg ilyen ügy miatt. Körmend kisváros, ott ismertek korábban is. Tény: négy év alatt szinte nem volt hét, hogy ne lettem volna valamelyik újságban fotóval, havonta valamelyik tévében. Én itt bent nem annyira érzékelem: az emberek ismerik az arcom, ha holnap kikerülnék, megnéznének, mint egy médiasztárt. Nyilván a következő években, amíg itt bent leszek, lassan elfelejtik ezt az ügyet, sajnos olyan a mai világ: jönnek újak, borzalmasabbak, drámaiabbak. Azonban családom, barátaim, s én is azt mondom: ezt az ügyet nem tudjuk elfelejteni. Ugyanis, ha száz százalékosan bebizonyították volna: én vagyok a gyilkos, s én a mai napig azt mondanám: igen, én tettem és megbántam, az más. De nem ez a helyzet. Visszatérve a sajtóra. Nem tudok innen bentről véleményt mondani. Én az újságírókat úgy ismertem meg: ők kérdeznek, az én kezemen pedig bilincs van, a beszélgetés végén visszavisznek a cellába. Mindenkinek, aki bejött, aki kérdezett, aki kíváncsi volt, örültem. Elmondtam mindenkinek a tényeket, az érzéseimet, azt: ha valaki bebizonyítja, hogy gyilkos vagyok, az nagyon ügyes ember, azzal nem lehet mit kezdeni. Azonban az elmúlt négy év alatt ez senkinek nem sikerült. Sem rendőrségnek, sem ügyészségnek, sem bíróságnak! Nincs ellenem semmi bizonyíték, így az van, amit az első pillanattól kezdve mondok: nem én vagyok a gyilkos, ártatlan vagyok!
- Hogyan tudja feldolgozni egy 22 éves fiatalember: ártatlanul ül, 13 évig?
- Sehogy. Ezt nem lehet feldolgozni, ám el lehet fogadni. Különben beleőrülnék. Mindig van valami remény. Néha csak a másnapi ebéd, de gyakran a jog, az ítéletek, a látogatások, az ügyvédek, a bizakodás: Strassburgban igazat adnak nekünk és perújrafelvétel lesz. Ezek nélkül az ember meghülyülne.
- A Legfelsőbb Bíróságon az utolsó szó jogán mondott beszédeddel csúcsot döntöttél. Nem csak annyit mondtál: ártatlan vagyok, vagy felmentésemet kérem, esetleg elkövettem, de megbántam. Két napon keresztül, közel hét órát beszéltél. Mire volt ez jó?
- Tisztában vagyok azzal, mit jelent az utolsó szó joga. Azonban nem is figyeltem magamra. Négy év sérelme, a verések, a meghurcoltatások, a hazugságok, a családomat ért zaklatások, az ügy mellett kiálló emberek megverése jött ki belőlem. Hetekig, szinte kómában voltam, nem tudtam, mit tegyek dühömben, amikor megtudtam: téged is megvertek a rendőrök, méghozzá amiatt: kiálltál mellettem. Döbbenet volt számomra! Jobban fájt, mint amikor engem vertek. A bíróságon elkezdtem az elején, s - igaz, másnap -, befejeztem a végén. Ennyi. Így volt kerek a történet, mindent elmondtam, ami bennem volt. Ez csak azért volt így, mert a Legfelsőbb Bíróság megtagadta, hogy előttük is vallomást tegyek. Törvényt sértettek, de nem baj: nagyon jó alapot adtak arra: nemzetközi fórumon kérhessük igazunkat. Ha nem sértik meg a törvény szövegét, ma nem lenne több lap a kezünkben. Így van mivel ütni - persze nem úgy, ahogy a rendőrök szokták.
- Jó magaviselettel nem kell leülnöd a még hátralévő kilenc évet, állítólag hat év múlva szabadulhatsz. Mit csinálsz, ha kijössz?
- Megköszönöm mindenkinek a támogatást, aki mellettem állt. Átölelem a rokonokat, barátokat, majd elindulok az első nagykövetség felé.
- Éspedig?
- Menedékjogot kérek. Soha többé nem akarok abban az országban élni, ahol ártatlan embereket elítélhetnek, ahol esetleges gyilkosokat egyetlen bizonyíték nélkül lecsukhatnak. És most csak magamról beszélek. Ártatlan vagyok, ezt mondom négy éve. De vegyük azt a szélsőséges gondolatot: én vagyok a gyilkos. Egyetlen bizonyítékot nem sikerült felmutatniuk, ami ellenem szólna. Szerinted ilyen múlttal akar az ember ebben az országban élni? Szívesen sétálna a parkban? Biztonságban lenne otthon? Mosolyogna? Én újra mosolyogni szeretnék. Boldogan, önfeledten, szabadon, ahogy 1998 április 1-én kora este tettem utoljára, Gyuri barátomnál a negyedik emeleten. Miután állítólag megöltem egy gyereket! Én csak a boldogságot szeretném újra. De nem ebben az országban. Hazug, mocskolódó, álszent, bosszúálló emberek között nem lehet mosolyogni.
